Az FIA által elvégzett internetes közvéleménykutatás idei kiadásában, amely éppen ma zárult le, ismét feltették a kérdést: tetszik-e hinni abban, hogy a Forma-1 a világ legügyesebb autóversenyzőinek az ő gyűjtőhelye? Hát persze. Ez az a sport, ahol csakis száz százalékig tiszta vérű árják és hibátlan fogsorú supermanek húzzák az igát naphosszat a nép, az istenadta nép végtelen örömére, egyszersmind kegyesen szaporítva az odavalót a szponzori bankszámlák könyvelésében. Itt kérem mindenki zseni, úgyhogy a kívülről befelé áhítozó jöttmenteknek semmi keresnivalójuk errefelé. Az F-1 elefántcsont-tornyában nincs bejárat, csak szemétledobó, ha pedig valakire mégis szükségünk lenne, hát majd leeresztjük neki a kötelet - de aztán egyszerre csak egy jöjjön ám, a mindenségit! Juan-Pablo Montoya tragikusan hirtelen távozása a McLarentől és az egész F-1-ből olyan sötét űrt hagyott maga után, amit egyelőre csak gondolatokkal lehet kitölteni. Nem azt állítom, hogy JPM pótolhatatlan, vagy hogy ő maga meg fogja bánni a döntését, amely részben egyébként is kényszerű volt; a váratlanul kialakult helyzet azonban végképp rávilágított az utánpótlással kapcsolatos ijesztő problémákra. Nem: Juan-Pablo távozása objektíven nézve se nem tragédia, se nem kedvező fejlemény. Az a tény, hogy egy ilyen harcias személyiség, akinek a versengés tagadhatatlanul a vérében van, az F-1 helyett inkább a lehangolóan egysíkú NASCAR-t választotta, akár rossz fényt is vethetne arra a sportra, amit természetesen mindannyian fenntartások nélkül imádunk - ha nem lenne néhány különleges körülmény. Elsőként az, hogy JPM többé egyszerűen nem tűnt motiváltnak - szerintem azóta, hogy tavaly áprilisban megszületett a fia, Sebastian, de természetesen lehetett más oka is -, így aztán az egyik csapatfőnök joggal tette fel a kérdést: pontosan miért akarná bárki is megszerezni Montoyát? A paddock sajnos rideg és személytelen közeg, ahol a karján bájos kisdedet hordozgató családapákra inkább vicsorognak, semhogy mosolyognának, ezért Sebastian érdekében is örülök, hogy Juan-Pablo úgyszólván légvonalban megtalálta a kijáratot. Hogy komolyan beszélek-e? Részben igen, mert valóban úgy tűnt, hogy Juan-Pablóból az utóbbi időben kiveszett a gyilkos ösztön; másrészt viszont egy ilyen gyors dobbantás elég alattomos húzás a szurkolók szempontjából, akik esetleg azért vásároltak jegyet valamelyik versenyre, mert látni akarták JPM-et. Mindenki döntse el maga, hogy ezért a McLarent, Juan-Pablót, az F-1-et vagy az ózonlyukat szeretné hibáztatni. Nem tudhatjuk, hogy pontosan milyen körülmények között született, Montoya döntése azonban egy szempontból mindenképpen becsülendő: Juan-Pablo nem várta meg, hogy a világ Ralf Schumachereihez, Giancarlo Fisichelláihoz és Jarno Trulliaihoz hasonlóan felszívja őt a sport élőhalottainak szellemvilága, hanem egy bátor huszárvágással időben megszabadult a középszerűség egyre fenyegetőbb béklyóitól, és volt mersze átköltözni egy olyan környezetbe, ahol még van esélye rá, hogy különleges legyen. Ez nem kis bravúr, mert a legtöbb ember természeténél fogva ragaszkodik a megszokott közeg biztonságához, ezért a legvalószerűtlenebb feltételek mellett is hajlamos azzal áltatni magát, hogy létezik visszaút az eljátszott esélyek birodalmából. Hiszünk a testnek feltámadásában. De vajon hány új esélyt érdemel egy versenyző, és egyébként is: milyen alapon? Ha sorra vesszük a mezőny összes tagját, észrevehetjük, hogy legtöbbjuk vagy 1) valamelyik élcsapattól csúszott le, és a jelenlegi istállójánál békésen elvegetálgat, vagy 2) egy olyan alakulatnál versenyez, ahonnan reálisan nézve szinte semmi sansza nincs a felemelkedésre. Az 1-es kategóriába tartozik például Ralf, aki lehúzott hat évet a Williams-nél, mielőtt a pénz nem létező szagát és a hátsója felé közeledő lábfejet követve átiszkolt a Toyotához; Trulli, aki a Renault-nál leszolgálta az idejét Fernando Alonso mellett, és a mártírt ügyesen eljátszva szintén a Toyotánál lelt menedékre; vagy Fisichella, aki ugyancsak a Renault selejtje, ám ennek ellenére, paradox módon most is ott versenyez. Persze ide sorolhatnánk még másokat is, de Jenson Buttonra azt lehet mondani, hogy hét év alatt egyszer sem kapta meg a bizonyításhoz szükséges technikai hátteret, Rubens Barrichellóra pedig ráfoghatjuk, hogy még kíváncsiak vagyunk rá, mire képes a Ferrari távirányítójának hatótávolságán kívül. Félreértés ne essék, és ezt most nagyon nyomatékosan mondom: szó sincs róla, hogy ők balfékek lennének. Hétköznapi mércével mérve egytől egyig fantasztikus tehetségű versenyzők, akik bizonyos fokig az élvonalban is sikeresek voltak. Eddig én voltam az első, aki megvédte Ralfot vagy Rubenst az igazságtalan kritikáktól, ezúttal azonban nem ez a lényeg, hanem ez az alattomos kis kifejezés: "bizonyos fokig". Mert ez pontosan azt jelenti, hogy valami hiányzott nekik az utolsó lépéshez. Ha úgy tetszik, Ralf a Williams-nél nem tudott felnőni a feladathoz, ezért most inkább arra vár, hátha majd a csapata felnő hozzá helyette. De vajon nem lenne jobb, ha ezeket a poshadt vízben lustizó megélhetési sztárocskákat kihajítanánk a medencéből, és kívülről importálnánk fiatal tehetségeket a helyükre, akiknek még nem volt alkalmuk bizonyítani? Nos, a kérdés jogosnak tűnik, csak ebben a formában kissé homályos. Mert kinek a nézőpontjából tesszük fel? Más a válasz, ha a csapatokéból, a közönségéből vagy a versenyzőkéből közelítjük meg a problémát. A csapatoknak van a legnehezebb dolguk, hiszen ők veszthetik a legtöbbet, ezért alaposan mérlegelniük kell a kockázatokat. Egy élvonalbeli istálló nem engedheti meg magának, hogy mellényúljon valamelyik versenyzőjével, s emiatt csússzon le a világbajnoki győzelemről, mert lehet, hogy jövőre nem kap több esélyt. Mivel minél előrébb áll a csapat a ranglétrán, annál nagyobb számára a tét, a forgatókönyv tradicionálisan az volt, hogy a fiatalok valamelyik sereghajtó alakulatnál mutatkoztak be, és onnan léphettek tovább, ha felfigyeltek rájuk. Ezen a klasszikus módon jutott előre Ayrton Senna, Michael Schumacher, Kimi Räikkönen - Fernando Alonso azonban nem. Igaz, hogy ő is a Minardinál kezdte, de már a Renault küldte oda tanulni, azaz többé-kevésbé biztos lehetett benne, hogy mindenképpen puhára esik. Fernando számára a tét semmiképpen sem volt olyan óriási, mint mondjuk Mark Webber számára, akinek a Minardi az egyetlen esélynek tűnhetett - márpedig ez lélektanilag óriási különbséget jelent. Alonso természetesen pozitív példa, az útnak, amit követett, ugyanakkor megvan az árnyékos oldala is. A nagy csapatok ma már önálló tehetségkutató programmal rendelkeznek, melynek keretében megpróbálják minél korábban kifigyelni a jövő szupersztárjait, akiknek aztán megfoghatják a kezét, és - ha minden jól megy - elvezetgethetik őket egészen a Forma-1-ig. Az ilyen háttér elképzelhetetlenül kényelmes biztonságot ad a fiatal versenyzőnek, mert nem kell a szponzorokat hajkurásznia, csakhogy ennek ára van: nem más, mint egy exkluzív szerződés az őt támogató istállóval. Ez egyrészt megakadályozza, hogy az illető bekerüljön valamelyik rivális élcsapathoz, másrészt ellehetetleníti azokat, akik egyik tehetségkutató programnak sem részesei. Ezért került az évek során a 2-es kategóriába olyan sok, egyébként kitűnő képességű fiatal, mint Christijan Albers (akinek sikerült eljátszania a Mercedes támogatását, de ez más kérdés), Pedro Lamy és még annyian mások. " A "kis" és a "nagy" csapatokat egy világ választja el egymástól, amely mára szinte átjárhatatlanná vált: egy Midlandnél csak akkor van esélyed feltűnést kelteni, ha már azelőtt odafigyeltek rád, hogy elkeztél versenyezni ott. És ez a 22-es csapdája elvágta a Forma-1 hagyományos utánpótlási vonalait. Vegyük például a McLaren esetét. Ron Dennis csapata Montoya távozása ellenére irigylésre méltó helyzetben van, mert a háttérből ott figyel Gary Paffett és Lewis Hamilton, akinek úgyis az a végzete, hogy a wokingi istállónál váljon belőle szupersztár. Dennis több mint tíz éve egyengeti Hamilton pályafutását, és ő meg is hálálta a bizalmat, tehát a McLaren hülye lenne, ha nem hagyná, hogy megtérüljön a befektetése. Igen ám, de Paffett, aki ebből az összehasonlításból csak mostohagyerekként kerülhet ki, a házon belüli konkurencia miatt könnyen versenyzői állás nélkül maradhat; Hamilton pedig hiába kapna ajánlatot a Renault-tól, azt úgysem fogadhatná el. A középmezőnyben kérődző, lecsúszott versenyzők érthető módon nem rajonganának az ötletért, hogy hajítsák le őket azon a bizonyos szemétledobón néhány fiatal suhanc kedvéért. Senki nem válna meg szívesen a világ egyik legzsírosabb állásától, de itt valójában többről van szó: a Forma-1 státuszáról. Az F-1 nem csupán azért számít az autósport csúcsának, mert a technológia fejlettsége kiemeli a többi kategória közül, hanem azért is, mert az autóversenyzők többsége azt tekinti végső céljának, hogy bekerüljön ebbe a sorozatba. Valószínűleg nem találnánk egyetlen olyan profi szériát sem a világon - beleértve az amerikaiakat is - amelyben a résztvevők némelyike nem szeretne, vagy nem szeretett volna inkább az F-1-ben versenyezni, míg ez fordítva nem igaz: nem hallottam még olyanról, hogy valaki kényszerből indult volna a nagydíjakon, miközben pedig máshová húzta a szíve. Az F-1 a non plus ultra, ahol az álmok kereszteződnek, s ami a legtöbb versenyző számára maga a szakmai életcél. Ez a státusz azonban visszásságokkal jár, mert mégis, milyen végállomás az, ahová már az út felénél elérkezik az ember? Ha bekerülsz ebbe az elit klubba, abban is biztos lehetsz, hogy maximum 40 éves korodra már megvalósítottad vagy elbuktad a gyerekkori álmaidat, és átvitt értelemben mindenképpen elmehetsz nyugdíjba, holott ez meglehetősen idegen az ember természetes beállítottságától. Innen már csakis lefelé vezet az út, és most természetesen a helyzet társadalmi megítéléséről beszélek, nem arról, hogy az egyes versenyzők személy szerint hogyan élik azt meg. A körhinta természetellenes gyorsasággal pörög - és ez az, ami miatt sokan akkor is vonakodnak kiszállni belőle, amikor pedig lejárt számukra a befizetett menet. Ki adná fel önként az álmait úgy, hogy tudja: többé nem valósíthatja meg őket, és harmincakárhány évesen új célok után kell néznie? Egy Jarno Trulli vagy egy Giancarlo Fisichella mindig a világbajnokságot szerette volna megnyerni, s a környezetük és az eredményeik egész életükben azt erősítették bennük, hogy képesek rá - akkor hogyan tudnának lemondani róla? Persze vannak, akik elég bölcsek hozzá, hogy rugalmasan megújuljanak - Niki Lauda légitársaságot indított, Carlos Reutemann kis híján Argentína elnöke lett, Damon Hillt kinevezték a BRDC élére, Martin Brundle sikeres TV-kommentátorként dolgozik -, ám a világban rengeteg kiöregedett versenyző bóklászik keserűen. Ez az érzés vezet oda, hogy egy Nigel Mansell bohócot csinál magából, amikor túl komolyan veszi a Grand Prix Masters-t, és elvégre Lauda, Brundle vagy Hill sem tudott igazán elszakadni a Forma-1-től, nem igaz? Montoya még idejében váltott egy olyan sorozatba, ahol úgy ötvenéves koráig nyugodtan elversenyezgethet. A közönség szemszögéből megint másképp hangzik az eredetileg feltett kérdés. A legtöbben valószínűleg szívesen megnéznénk, hogy mire képes egy F-1-es autóban Tom Kristensen, Sebastien Loeb vagy Mattias Ekström, de ez a vágyunk aligha fog teljesülni. Az ultratehetséges Kristensen valamiért soha nem jutott el a Forma-1-ig, Loeb más műfajt választott, Ekström pedig azon kevés versenyző közé tartozik, akik szemlátomást elégedettek a helyzetükkel. A fiatal, feltörekvő tehetségek esete ismét más: vajon szívesen lecserélnénk Jarno Trullit, mondjuk, Sebastian Vettelre? Hogy ki az? Hát éppen erről beszélek... A Forma-1 közismerten úgy működik, akár egy szappanopera, s az ilyen történetekből csak módjával szabad kiírni az állandó szereplőket. A periférián gyors a körforgás - statiszták jönnek, mennek -, a központi szálon azonban visszatérő arcokra van szükség. Idő kell hozzá, hogy az emberekben kialakuljon a kötődés egy versenyző iránt, ezért a bejáratott sztárok pótolhatatlan értéket képviselnek az F-1 számára, függetlenül a teljesítményüktől. Hogy miért összehasonlíthatatlanul sikeresebb ez a sorozat a többinél, például a DTM-nél vagy a WRC-nél? Nem, nem a technológia miatt, hanem azért, mert utolérhetetlenül hatékony a sajtója, s így szinte úgy érezzük, mintha Michael, Fernando és Kimi ott élnének velünk egy fedél alatt. Jelenleg ők a szappanopera főszereplői, a legértékesebb figurák a történetben - a gond csak az, hogy a zárt körű klubként üzemelő élcsapatok rövidlátó stratégiájának köszönhetően, vagyis azért, mert nem engedtek teret a versenyzők természetes körforgásának, a valóban bejáratott sztárok száma vészesen lecsökkent. Ha nem sikerül megszereznie Räikkönent, akár az is előfordulhat, hogy a Renault jövőre igazi élversenyző nélkül marad, ami azért, lássuk be, groteszk fejlemény lenne. És akkor még nem beszéltünk a Hondáról, a Toyotáról, a BMW-Sauberről és a Williams-ről, amely mind nagy csapatnak szeretne látszani; csakhogy pillanatnyilag több a mezőnyben a nagy csapat, mint a nagy versenyző. Ráadásul a Forma-1 egyetlen, nemzetközileg is jól eladható szupersztárja továbbra is Michael Schumacher, aki ugyan még bámulatosan motiváltnak tűnik, de 37 évesen pályafutásának végéhez közeleg. Minden jel arra utal, hogy az év végére Schumachernek és Alonsónak együtt 9 VB-címe lesz, ám a sport szempontjából nem mindegy, hogy milyen leosztásban; a Forma-1 sokkal többre megy egy aktív kétszeres világbajnokkal, mint egy távozó nyolcszorossal. Bernie Ecclestone pontosan tudja, hogy Michaelt mihamarabb pótolnia kell, és nem tartom kizártnak, hogy ez is közrejátszott a monacói sportfelügyelők ítéletének meglepően kemény hangvételében. Az eddigi királyt meg kell fosztani a trónjától, hogy időben megkoronázhassuk a következőt. Bárhogy is van, a hadseregünkben egyelőre több a tiszt, mint a közlegény - mégis, hová vezet ez?